Tatabánya ’93. Egy év születésileg, plusz a nem elhanyagolható testalkati különbség. Ez már az elején szembetűnő volt. Nálunk csomó beteg, sérült, nem csak a maradiak listáján, hanem páran a kezdőben is. Az első 35 percben a kitűnő játékerőt képviselő vendégcsapat volt csak a pályán, szemre is tetszetős gólokat rúgott, a játék minden elemében jobb volt nálunk. Ezt sajnos el kell ismerni, az lenne inkább a furcsa, ha nem tenném. Mi a kezdő felálláshoz képest pedig átrendeződtünk, volt, amit én irányítottam és olyan is, amit csak hagytam – had történjen, mert utólag én is egyetértettem vele. Nézzük csak:
Ebben az összetételben vívtuk a mérkőzés nagy részét. Az elvarázsolt és elátkozott 35. perc után a rendkívül harcosan csatározó Lakatos Andris jutott ahhoz az élményhez, hogy MLSZ „a”-s gólt lőjön! Nagy dolog ám ebben a ligában betalálni, hisz a csapat többsége nem ezen a szinten és egy évvel nagyobbak között edződött. Szóval Andris (’38) egy középhátvédtől elcsent labdát ért be, melyet az ütemtelenül kimozduló kapus felett a hálóba emelt, és ezzel megszerezte a becsületgólunkat. Majd két perccel (’40) később egy kiváló Csepura szabadrúgás utáni kipattanóra érkezett, és ha már ott volt az ötös környékén a hálóba perdítette a bőrfocit! Két perc alatt két gól – lehet utána csinálni! Nagyon nagy fegyverténynek tartom azt, hogy ilyen kezdés után vissza tudtunk jönni a mérkőzésbe, hogy élessé tudtuk megint tenni. Természetesen pontszerzési reményekről már régen nem lehetett szó, annál sajnos nagyobb „előnyt” adtunk nekik.
A szünetben éreztem a játékosokon a harci kedvet, az elszántságot, tudtam, hogy az első félidőnél egy sokkal élesebb második játékrész fog következni. Hátul stabilizáltuk magunkat. Máté Norbi biztosabban mozdult ki kapujából, a Szabó és Taksár belső páros által irányított védelem/védekezés jól állta a sarat. És aki azt hiszi, hogy a Tatabánya már az előny tudatában nem akart futballozni, az nagyon téved. Igenis, hogy tovább akarták növelni a gólok számát, és igenis bosszantottuk őket a kitűnő és fegyelmezett védekezésünkkel. Sőt. Csepura Zsolt helyzetbe cselezte magát, dőltek a védők, mint a kugligolyók, csak sajnos lövés helyett egy bepassz következett, melyet a címzett nem tudott jól elérni. A következő hasonló alkalommal kiváló volt a bejátszott labdája, de Gáspár Tibor egyből lőtt, de az a kapu mellett hagyta el a játékteret. – talán ha átveszi! Szóval helyzeteink is voltak, újabb gólt szerezhettünk volna, meg volt bennünk tehát a tenni vágyás az eredmény újabb kozmetikázására. Az ellenfél bezzeg komoly ziccer kidolgozása nélkül is gólt ért el. Az első jelenetsornál Zincenko Dini kezére pattant a labda és mivel a játékvezető kartárs (nő) úgy ítélte meg, hogy Dininek nem természetes volt a kéztartása, büntetőt ítélt. 2:8! Majd pár perc elteltével egy szabadrúgás Lakatos könyökére pattant és itt megint csak nem volt szándékos (konkrétan nem a kéz kereste a labdát), de újabb büntetőrúgás következhetett, hihetetlen! Ezt is bevágták.2:9! A sporttársnő ekkor már kapott pár éles megjegyzést, zrikát, miegymást, egy részét sajnos magának kereste. Az utolsó percben amolyan záróakkordként Csepura bújt ki a védők közül és óriási ziccerben a tehetetlen-kiszolgáltatott kapusba rúgta a labdát, kár volt érte, nagyon drukkoltam neki, talán túlzottan is!
Sportemberhez méltóan küzdöttünk végig 55 percet a mérkőzésből, láttuk, hogy van tartása a csapatunknak, erre büszkék lehetünk. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy ezen a szinten a pontszerzéshez minimum 90 koncentrált és jó perc kell, anélkül esély sincs rá. A megérdemelt vendéggyőzelem természetesen teljesen jogos, viszont az arány kicsit túlzás. A mérkőzésbe való „visszatérésünk” kiindulási alap lehet a jövőre nézve, csak végre valahára ne lenne ennyi egészségügyi problémánk!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
